61

— Ez jó sokáig tartott — gorombította le Dilara suttogva, amikor Ezio kinyitotta belülről a nyugati kaput, és beengedte.

— Máskor is, szívesen — morogta komoran Ezio.

Ám ekkor Dilara pont úgy reagált, ahogy Ezio várta. Öklendezni kezdett, kezét az arcához emelte.

— Aman Allahim! Ez meg micsoda?

Ezio hátralépett, és rámutatott a hullahegyre, amelyet a bejáraton túl, egy széles fülkében halmoztak fel.

— Nem mindenkit fogtak el élve.

Dilara a holttestek felé rohant volna, de megtorpant, és csak révülten bámult.

— Szegények! Isten oltalmazza őket!

Megroggyant válla jelezte a levertségét. Vad külseje alól most valamivel emberibb oldala villant elő.

— Az a türkmén renegát, az a Sahkulu tette ezt, tudom!

Ezio bólintott.

— Megölöm!

Azzal elrohant.

— Várj! — kiáltott utána Ezio, de már késő volt, amaz eltűnt.

Ezio utánaszaladt. Egy félreeső helyen találta, egy kis tér felett. Óvatosan közelített hozzá. A lány háttal állt neki, és figyelt valamit a téren.

— Nem megy neked valami jól az együttműködés. — mondta, ahogy közeledett.

Dilara nem fordult meg.

— Azért vagyok itt, hogy megmentsem a többi emberemet! — mondta hűvösen. — Nem pedig azért, hogy barátkozzam.

— Nem kell barátoknak lennünk ahhoz, hogy összedolgozzunk. — Ezio már majdnem odaért a nőhöz. — De könnyebben menne, ha tudnád, hogy hol vannak az embereid, és én segíthetek megtalálni őket.

Gyötrelmes sikoly szakította félbe. A lány vonásai megkeményedtek, ahogy Ezio melléje lépett.

— Ott, lent! — mutatta.

Ezio követte a lány ujjának az irányát, és látta, hogy a téren oszmán foglyok ülnek a földön összekötözött kézzel. Egyiküket a bizánci őrök a földre lökték. A közelben felhúztak egy rögtönzött akasztófát, amelyről egy másik oszmán lógott le a csuklójánál fogva, a karja a háta mögé hajlott. Mellette pedig ott állt Sahkulu, akit a hóhérálarc ellenére azonnal felismertek. A fogoly üvöltött, miközben Sahkulu szünet nélkül ütlegelte.

— Ez János — mondta Dilara Eziónak, és végre felé fordult. — Segítenünk kell neki!

Ezio alaposan megfigyelte, hogy mi zajlik odalent.

— Van pisztolyom, de annak nem vesszük hasznát. A vértje túl vastag, nem vinné át a golyó. — Elgondolkodott. — A közelébe kell jutnom.

— Nincs időnk. Ez nem vallatás. Sahkulu halálra kínozza Jánost. Aztán meg majd a következőt. És a következőt...

Minden ütést és sikoltást követően megrándult az arca.

Sahkulu embereinek a nevetése és gúnyolódása felhallatszott hozzájuk.

— Azt hiszem, tudom a megoldást — mondta Ezio. Lecsatolt az övéről egy füstbombát. — Ha ezt eldobom, kerülj az oldalukba jobbról! Próbáld meg elvágni az embereid kötelékeit, amíg a bombából áradó füst elfed.

A lány bólintott.

— És Sahkulu?

— Őt bízd rám!

— A lényeg, hogy végezz azzal a patkánnyal!

Ezio kihúzta a biztosítószeget a bombából, várt egy másodpercet, amíg elkezdett szivárogni a füst, majd gondosan célozva a vesztőhely felé hajította. A bizánciak azt hitték, hogy minden ellenállóval leszámoltak, nem számítottak támadásra. Teljesen megdöbbentek.

A zűrzavarban Ezio és Dilara lerohant a lejtőn, be a térre, majd kettéváltak. Ezio lelőtte az első őrt, aki rátámadt, egy másik állát pedig eltörte a bal alkarjára húzott védőpánttal. Majd előpattintotta a rejtett pengéjét, és gyorsan Sahkulu felé szaladt, aki kivonta súlyos handzsárját, és a lábát megvetve hol balra, hol jobbra fordulva kereste, melyik irányból jöhet a támadás. Amikor éppen a másik irányba figyelt, Ezio ráugrott, és pengéjét a melle felső részébe döfte, az álarc és a mellvért között. Ökle körül sötét vér fröcskölt, ahogy a pengét a helyén tartotta. Sahkulu elesett, a rákapaszkodó Eziót magával rántva. Ellenfele mellé térdelt, aki egyre erőtlenebbül küzdött. A szeme lecsukódott.

— Aki élvezettel gyilkol, nem érdemel kegyelmet — súgta Ezio közvetlen közelről Sahkulu fülébe.

Ám ekkor Sahkulu szeme felnyílt, őrülten meredt Ezióra, és páncélos ökle Ezio torka felé kapott, szorosan megragadta. Sahkulu eszelősen nevetni kezdett. Ettől a vér még gyorsabban folyt a sebéből, Ezio pedig még mélyebbre mártotta a pengét, és kegyetlenül csavart is rajta egyet közben. Sahkulu egy utolsó erőfeszítéssel letaszította magáról Eziót, aki elterült a porban. Ekkor a haldokló háta agonizálva megfeszült, torkából hörgés tört fel, és élettelenül hullott vissza a földre.

Ezio talpra kászálódott, és Sahkulu köpenyével letisztította a pengéjét. Dilara már kiszabadította néhány emberét, és Ezio még látta, ahogy ráveti magát az utolsó menekülő bizánci hátára, leteperi, és ugyanazzal a tiszta mozdulattal elvágja a torkát. Majd macskaszerűen felpattant, és visszatért megmentett embereihez.

Ezio belerúgott egyet Sahkulu testébe, hogy megbizonyosodjon arról, valóban meghalt. Dilara talpra segítette a társait.

— Köszönöm, Dilara — nyöszörögte János, amikor a lány levágta a kötélről.

— Tudsz járni?

— Azt hiszem, igen.

Ezio is odalépett hozzájuk.

— A ti csapatotok hozta el a puskákat Manuélhez?

A lány bólintott.

— El kell pusztítanunk mindet.

Dilara ismét bólintott.

— De a legtöbbje nem is működik. Bár a puskapor valódi, azt nem tudtuk meghamisítani.

— Bene — mondta Ezio. Végigmérte a körülötte álló oszmánokat. — Bújjatok el, amíg robbanásokat nem hallotok, aztán pedig fussatok!

— Robbanásokat? — kérdezte Dilara. — Ha ezt megteszed, itt elszabadul a pokol. Pánik tör ki az egész városban.

— Pont erre számítok — válaszolta Ezio. — A robbanások elpusztítják a használható puskákat, a pánik pedig csak kapóra jöhet nekünk.

Dilara elgondolkodott.

— Hát jó. Biztonságos helyre megyek az embereimmel. De mi lesz veled?

— A robbantások után elkapom Manuél Palaiologoszt.